Mint egy kutató, aki törmelékből, cseréptöredékekből, remekművek elvásott darabkáiból iparkodik megalkotni régi, letűnt korok nagyszerűségét…”. Az idézet Márai Sándor Szindbád hazamegy c. regényéből való, s számomra a legkedvesebb módon fogalmazza meg azt, hogy mit is csinál valójában egy – középkori várat kutató – régész. (Apró szépséghiba, hogy Márai nem a régészekre gondolt ezekkel a sorokkal, hanem mesterére, a „hajós, író és úriember” Krúdy Gyulára, - aki a fentebb idézett módon, tudósokra jellemző akkurátussággal szemlélte az étlapot ”mindenütt, ahol hányatott élete során megfordult”).

Vajon mi sarkallja a régészeket arra, hogy néha a leglehetetlenebb helyen és időben régi várak törmelékeiben kotorásszanak, s másokat is erre késztessenek? Persze, hogy nem más, mint a kíváncsiság. Ez az emberiséggel egyidős tulajdonság a mozgatórugója általánosságban azoknak az ásatásoknak, amit nem valamilyen beruházás okán, a kulturális örökség védelméről szóló, megjegyezhetetlenül gyakran változó törvény előírásai miatt kezdenek a régészek. Mivel a középkori várainkat nem érintik autópálya nyomvonalak, plázát vagy szerelőcsarnokot sem építenek a területükön, mondhatjuk, hogy majd’ minden esetben pusztán a tudományos kíváncsiság az, ami a kutatásaink mögött áll.

Így van ez természetesen Újhely várával is, s ebben az esetben már a kíváncsiságnak is komoly hagyományai vannak. A közelmúltban került a kezembe történész kollégám jóvoltából a Zemplén c. folyóirat azon, 1920-as évek elejéről való lapszáma, melyben Visegrádi János újhelyi piarista tanár a Várhegy feltárásának megindítását szorgalmazza, sőt, két tanítványával a polgármestertől kapott ásatási engedély birtokában maga is ásatni kezd. A vár feltárásának folytatására praktikus tanácsokat is leír, s szorgalmazza, hogy a kutatáshoz a szünidő alatt a tanuló ifjúságot is be kell vonni, ám szavai szerint „a közreműködés akkor lehetne felemelő, ha az nem rábeszélés, nem parancs eredményeként jelentkeznék, hanem ha minden ifjú lelkében mintegy önmagától támadna az a komoly elhatározás, hogy múltunk emlékei iránti kegyeletünket még verejtékes munkával is kifejezésre kell juttatnunk”. Szavai ma, 80 év múltán is aktuálisak, s ezért is örömteli, hogy a vár feltárásában szinte minden évben részt vesznek helyi és távolabbi iskolák diákjai, s számos más önkéntes, önzetlen segítő is. Így volt ez 2008. augusztusában is, amikor helyi gimnazistákkal és a Miskolci Egyetem hallgatóival kezdtük meg a törmelékben való lelkes munkát a rekkenő hőségben.

A régészeti munka szépségét leginkább talán az adja, hogy egy szakember soha nem lehet eléggé felkészült és magabiztos, s hiába vannak olyan 21. századi diagnosztikai módszerek, mellyel számos információ kinyerhető a lelőhelyekről, az, hogy pontosan mit rejt a föld, s mindebből milyen folyamatok válnak rekonstruálhatóvá, csak ásatással deríthető ki. A felfedezés öröme, s a kíváncsiság tehát, ami kellő muníciót jelent a legkilátástalanabbnak tűnő ásatások megkezdéséhez is. Hogy mi minden került felfedezésre a Várhegyen, arról a jövő héttől már valóban látványos képekkel számolok be…

JSN Megazine template designed by JoomlaShine.com